Írások rólam
“My deeply respect for the world class pianist Richárd Révész. We had a good time on stage last year 2015.
This guy really impress me with his own way to play jazz vocabulary and also the strong cuban piano tumbaos style with a full feeling.
It was my pleasure. Mucha luz pa ti!!!”
Leandro Saint-Hill Montejo
”Richard Revesz,pianist extraordinaire,invited me to accompany his Latin trio in his native Hungary.
It was a pleasure to play alongside Richards trio – his versatility and sense of rhythm particularly in Latin music was a joy to behold.
He’s also a very nice guy!”
Ernesto Simpson
“Para mi es siempre dificil hablar de un Amigo o un hermano y tu Ricardo para mi tienes esa
dualidad ser buen amigo y buen hermano y como musico y como pianista no existe ni uno,
ni dos ninguno como tu eres impresionannte siempre me tocas el sentimiento con tu musica gracias Maestro”
Vicente Alberto Izquierdo Curberlo
Mások írják rólam:
Menu 890
Stílus: Latin Jazz
Dallamos, friss latin jazz, 9 kompozíció Révész Richárd szerzeményei. Az album a veterán amerikai basszusgitáros, Kip Reed közreműködésével készült és méltán számíthat az improvizációban, virtuóz hangszeres megoldásokban gazdag, mégis könnyen befogadható és élvezetes jazz kedvelőinek érdeklődésére.
Zenészek:
Révész Richárd – zongora
Szendőfi Péter – dob
Kip Reed – basszus
Keverés és mastering: Szendőfi Péter
Zenei rendezés: Révész Richárd
*
A lemez nem, de a menü csak 890.- Ezt a címet választotta ez a friss összeállítású magyar jazz trió. A Révész Richárd zongoristából, eredetileg Kip Reed basszusgitárosból és Szendőfi Péter dobosból álló hármas lemezét én utóbbi miatt hallgattam végig, ugyanis ő volt az, aki miatt 1995-ben még talán az első Fusio Quartet lemez után inkább átnyargaltam a dobról a billentyűre, mondván, hogy “na nekem ennyire úgyse fog menni”. Azóta pedig csak higgadtabban dobol, de gondolhatjátok, hogy nem gyengébben. A trióban a basszugitár posztját közben Kolta Gergő vette át, és a hétfői lemezbemutatón is vele láthatjuk a zenekart. Maga a formáció latin jazz trio: mindhárom hangszer jellegzetes latin mintákat követ, teljesen hitelesen, de nem erőszakosan. Rádióképes, emészthető, de nem gyereknek való: olyan lemez, ami rengeteg jazzidegen hangszeres zenészben keltheti fel az érdeklődést a stílus iránt. A címadó dal (és egyben a lemez első száma) alapján kicsit megijedtem, hogy egy politikailag korrekt, óvatos lemez lesz, mert annyira közízlésre lett igazítva. Akkordváltások, modális skála után kutattam ebben a címadó dalban, de úgy oldották meg, hogy ilyesmi csak az összes többi számban legyen: a második számtól megnyugodtam, nagyon jó a lemez. A kezdő nótában pedig pont az jó, hogy ami nekem egyébként nem tetszik benne, az jazzy-képessé teszi: repetatív, pop-os, visszajön felismerhető refrén, szerintem jóval több zenehallgatónak ezen keresztül válik befogadhatóbbá. A folytatás jelentős megidézése Michel Camilonak, ami minőségi garancia. Camilo koncertjén zenészekkel körülvéve csak azt hallottam a szünetekben, hogy “na jó ilyen nincs, én hazamegyek”, az ember egyszerűen olyan zenét csinál, hogy már csak azért is elmentem a fellépésére, hogy megnézzem, ilyen tényleg van-e. A lemezbe első sorban a kiadó Beagle Beat honlapján érdemes belehallgatni, ez ugyanis informatív és értelmesen összeállított információt, és online beszerzési lehetőségeket kínál. Ha több számba is belefülelnétek, a CDBaby.com jó eséllyel segít, valamint viszonylag kevés herce-hurcával a JazzyShop-ból lehet beszerezni a korongot, ahonnan (dobpergés) az is kiderül, hogy a CD tömege 0,1kg/db, vagy hogy a cikkszáma unas_672082, de az mondjuk nem, hogy Szendőfi is játszik a lemezen… Én már párszor meghallgattam, legnagyobb megelégedésemre, a 9 pont a 10 helyett azért indokolt, mert a továbbiakban is a kettestől a kilences trackig fogom hallgatni a lemezt.
(nosferato)
EGY MINDIG SZÍVESEN LÁTOTT VENDÉG
2016 ÁPRILIS 27., SOMOGYVÁRI PÉTER
Ahogy az utóbbi időben megszoktuk, Révész Richárd meghívására ezúttal is érkezett vendég a Budapest Jazz Club színpadára. Hétfő este a Latin Trio mellett a „plusz egy fő” egy világklasszis dobos, Ernesto Simpson volt.
A Kubában született zenész többször járt már hazánkban, különböző formációkkal. Én két éve találkoztam vele először, amikor az Európa új irányzatait bemutatni hivatott sorozat, a TAKE THE MOL TRAIN jazzvonata karibi vendégeket szállított az Opus állomásra. Ernesto Simpson dobolt és Rodriguez Calvo bőgőzött gyermekkori barátjuk, a zongorista Ramón Vallé „Take Off” címmel megjelent lemezének anyagát bemutató forró hangulatú koncerten, amelynek végén Ramon nővére, Elsa is fellépett férjével Winand Gáborral. A Karib-tenger valóban nem Európa partjait mossa, de a kubai zenészek joggal kerültek a fellépők közé. Mindhárman több mint egy évtizede ezen a kontinensen élnek, így a zongorista Amsterdamból, a bőgős Hamburgból, míg a dobos Londonból érkezett.
Simpson először az Egyesült Államokba jutott ki Kubából, Miami városában telepedett le, majd egy hosszabb, 7 éves New York-i tartózkodás után tette át székhelyét Londonba. Aki többek között olyan zenészekkel játszott, mint Dizzy Gillespie és Arturo Sandoval, majd Herbie Hancock, George Benson, Mike Stern, Richard Bona és Gonzalo Rubalcaba, azt az Egyesült Királyságban is boldogan fogadták. Azóta is a legrangosabb klubokban lép fel (606 Club, Ronnie Scott’s), a szigetország legjobb zenészeivel. Szerte a világon aktívan részt vesz a nemzetközi jazzéletben, a koncerteken kívül előadásokon, szakmai találkozókon (workshop) népszerűsíti a műfajt.
A latin-amerikai zenei kultúra népszerűsítése érdekében kifejtett tevékenységéért Révész Richárd 2006-ban kitüntetést kapott Mexikó budapesti nagykövetétől. Hazánk egyik legkiválóbb latin jazz zongoristája tíz év után még egy ennél is nagyobb kitüntetésben részesült. Egy sikeres pályázat, majd az azt követő kitartó előkészületi, és szervezési munka eredményeként, hétfőn együtt játszott Ernesto Simpson és a Révész Richárd Latin Trio. Ricsi az NKA támogatása mellett, zenésztársa Berdisz Tamás támogatását is elnyerte, aki Yamaha dobfelszerelését adta kölcsön a híres vendégnek. Érdemei elismeréseként az első fotón ő is szerepel, Fonay Tibor, Révész Richárd, Ernesto Simpson és Czibere József társaságában.
A latin zene, a jazz afro-kubai ága nagyon népszerű hazánkban is. Nem csoda, hogy teltház fogadta a fellépő zenekart. Nem váratták a közönséget, a kezdés pontos és fergeteges volt, Ricsi egy korábbi lemezének címadó számát játszották elsőként, melynek címe „Menü 890”. A konferálásból kiderült a szokatlan cím és a zene kapcsolatának története. Amikor a kotta már elkészült, egy étteremben hosszan tanakodtak Szendőfi Péterrel a címen, végül Ricsi felnézett a falitáblára írt étlapra, ahol nagybetűkkel hívták fel a figyelmet erre az ajánlatra. Az előző lemezek étlapjáról is kínáltak több saját főzetet, így került terítékre az „Escucha mi Ritmo”, és a „Nuestro Ritmo”. A kedvelt feldolgozások közül az egyik legnépszerűbb jazz standard, Sonny Rollins híres szerzeménye, a „St. Thomas”, majd Beethoven Patetikus szonátájának 3. tétele, és Mozart Török indulója is latin átiratban hangzott el. A koncerten Révész Richárd egyszer az akusztikus zongora mellől átült az elektromoshoz, amikor a vendég kompozíciója került sorra. Nem kis bravúr volt eljátszani, látva a bemutatott több oldalas kottahegyet. Fonay Tibor többnyire a basszusgitárt használta, de kivételes tudását a balladáknál elektromos bőgőn is bemutatta. Czibere József végig Simpson méltó partnere volt az ütős szekcióban, kivívva a zseniális dobos elismerését. Ernesto Simpson hírnevéhez méltóan, mindenkit lenyűgözött. A közönség soraiban a szakmából is sokan kíváncsiak voltak rá. A Trio á la Kodály ütőhangszerese, Tar Gergely például, akivel összefutottam a tömegben, elismerően beszélt fantasztikus játékáról. Egri János eleganciájáról és dinamikájáról áradozott, megjegyezve, hogy Ernesto amellett, hogy kitűnő dobos, muzsikus is, aki a ritmusok mellett a zenében gondolkodik. Így kéne mindenkinek dobolnia nálunk is! Czibere Józsinak ez a bő másfél óra közös játék több éves gyakorlással felért.
Simpson a szünetben, és a koncert után kedvesen elbeszélgetett rajongóival, és mosolyogva tűrte a villanó vakukat. Kihasználva az alkalmat, én is választ kaptam egy kérdésre. A képen látható a válasz, miért ingázik egyre sűrűbben Anglia és Görögország között… A csinos hölgy Kate Bellia Athénban született.
Ezzel zártam volna tudósításomat, de másnap az élmények hatására elmentem a délelőtt tartott mesterkurzusra, amit szintén a BJC-ben tartott. A kedd délelőtt 11 órakor kezdődött eseményen ugyanúgy teltház fogadta, mint a hétfő esti koncerten. Természetesen itt többségében szakmai közönség várta, az egy négyzetméterre eső dobosok száma azokból is kimagaslott. Simpson a dobok mögött mutatta be a különböző technikai fogásokat, ritmus képleteket, példával illusztrálta hogyan tanult balkezesként dobolni, milyen nehézségei voltak ebből a kezdetekkor. Részletesen bemutatta dobszerelése funkcióit, a nevével ellátott ütőkkel együtt. Az előadás elsősorban a dobosoknak szólt, de az is élvezhette, aki a zenéről egy kicsit többet akart megtudni. A végén mindenki örömére, a Latin Trio is színre lépett, és két számot eljátszva búcsúztak a szokatlanul nagyszámú érdeklődőtől. London és Athén között van Budapest, remélem, még útba ejt minket!
Escucha Mi Ritmo – a magyar salsalemez
Magával ragadó, tüzes ritmusok, mely mellett nem lehet ülve maradni!
A tánc. Csak egy szó, mégis több ezer embernek jelent egy sajátos életformát. A ritmus, az ütem, maga az érzés, manapság egyre népszerűbb. Van, aki edzésként, van, aki szórakozásból, van, aki ismerkedés miatt, sőt olyan is akad, aki önbizalom növelésként jár táncolni. A táncklubok és egyesületek száma mára már megszámlálhatatlan. Akad hagyományos társastánc tanfolyam, klasszikus és kortárs balett, divattánc, hastánc, break, hip-hop, sőt a néptánc is kezdi újra fénykorát élni.
Manapság azonban a salsa az egyik legnépszerűbb kezd lenni. Talán éppen azért, mert az előzőekben felsoroltak közül ez az egyetlen, amit egyedül is lehet táncolni, de mégis tüzes, és latinos. Persze a hastáncra és a divattáncra is mehetünk szólóban, mert nem szükséges partner. A társastánc évekkel ezelőtt az egyik legnépszerűbb szórakozásnak számított, ám a single csajok nem mentek el rá szívesen hisz cikinek érezték azt, hogy nincs párjuk, hisz a cha-cha-cha-t vagy a rumbát nem lehet egyedül táncolni. Talán ezért, talán másért, de az olyan helyeken, egyre inkább bevették a salsát is a tanmenetbe. Mégis újabb és újabb klubok nyílnak, amik csak, és kizárólag, erre a táncra specializálódnak.
A salsa jelentése, eredete
A salsa szó szerint szószt jelent, mely a különböző fűszerek keverékének asszociációjaként a különböző ritmusok: Son, Cha Cha Cha, mambo, szamba keveredésére utal. Eredetileg a ritmust, a zenét jelenti, viszont amit táncolunk, azt Kubában casinonak hívják, de az egész világon inkább salsaként ismerik. Valódi jelentéstartalma mára elhomályosult. A köztudatban a tánc elnevezéseként él, pedig eredetileg rendkívül összetett, sokrétű zenei stílust jelentette, melynek kialakulása a XVI. századra nyúlik vissza, amikor az afrikai feketéket behurcolták Amerikába.
Az első világháború idején jutott el a városokba a gúnyos hangvételű Son, majd nem sokkal később a Jazz ritmusa is elvegyült benne. A mai salsa zene a ’60-as évek Amerikájában alakult ki, mikor a kubai emigránsok próbálták megőrizni eredeti hagyományaikat, azzal együtt pedig zenéjüket is. A pop zene forradalma, majd a rock és egyéb modern zenék miatt aztán a latin ritmusok háttérbe szorultak, de mára ennek vége, újra fénykorát éli. Nincs is jobb bizonyíték erre, mint a Ricardo Salsa Club albuma: az Escucha Mi Ritmo.
Ricardo Salsa Club
Magyarország elsőszámú salsa együttese, 2002-ben alakult, azóta rengetek fesztiválon szerepelt, köztük a Gronau-i és a Montreaux-i jazz-fesztiválon is, mint ezt a lemez borítójából megtudjuk. Amikor megpillantottam a Escucha Mi Ritmo című albumot kicsit összehúztam a szemöldökömet, a borító láttán. A fekete szín dominál és egy zongora rajza, színes billentyűkkel. Valahogy, nem is tudom, kicsit tüzesebbre számítottam. A belső oldalak barátságosabbra sikerültek. Sok-sok kép a zenekar tagjairól, köszönetnyilvánítás, egypár dicsérő mondat ismert előadóktól, dj-től.
Magával ragadó ritmusok
Nehéz oldalakat írni egy olyan CD-ről, amely nagyszerűre sikerült. Már első hallgatásra magával ragad a zene. Olyan, mintha Kuba utcáin sétálnék, és egy helyi táncklubból kiszűrődő zenét hallanám. Eredeti, kiforrt és profi. Ha csak a zenét hallom, meg se fordul a fejemben, hogy ez egy Magyarországon összehozott zenei anyag, számos magyar közreműködővel. A zene remek, megtalálhatóak nagy salsa slágerek melyet, ha meghallunk, nem tudunk ülve maradni. Bevallom nekem is nehéz volt, mikor ezen sorokat írtam. A négynegyedes ütemre mindig is nehéz nyugton maradni, de ez a ritmus, és a tempó tényleg forró. Igazi party zenék: a Pon A Sonar el Guiro, vagyis Andale; a Juan Pachanga; a Tu Carinito és sok más mind megtalálható. A rengetek hangszer, a dobok, a zongora, a fuvola, a trombita, a bongó, a gitár, a harsona, a konga és persze az ének remek zenét eredményez.
Nem győzőm hangsúlyozni, hogy évekkel ezelőtt, el nem lehetett képzelni azt, hogy egy nem latin-amerikai országban élők, egy ilyen albumot készítsenek. De most sikerült, itt van, elkészült és szerintem, ha ezt Kubában meghallgatják, azt hiszik, hogy ott készült. Remek lett, csak gratulálni tudok.
Gólok a hálóban és „Aranycsapat” a HÁLÓ-ban, avagy a Révész Richárd Latin Trió + Lili Garces fergeteges koncertje 2016. június 14-én a Loyola Café pódiumán
Szöveg: Márton Attila Fotók: Deseő Csaba
2016 JÚNIUS 16., MÁRTON ATTILA-DESEŐ CSABA
Révész Richárd fellépéseit igyekszem követni, mert aligha van kis hazánkban ennyire autentikus latin együttes. Sőt hiteles forrásokból tudom, hogy Ricsi játékát hallva a latin zenészek és közönség álla is leesik, hiszen latin zenével ugyan sokan próbálkoznak, de keveseknek sikerül azt ilyen színvonalon játszani. Kedden este a szokott 7 órai kezdés helyett 8-kor indult a műsor, de a két magyar gól az osztrák hálóban eleve olyan fergeteges hangulatot hozott a Hálóba, amit csak egy ilyen zene tudott igazán „überelni”…
Ricardo régi kedves barátom. Még személyesen nem is ismertem, amikor híre már eljutott hozzám. Aztán pár éve még azzal is megtiszteltek a fuvolista Pozsár Eszterrel, hogy engem kértek fel a közös duólemezük borítójára kerülő szöveg megírására. Akkor volt módom hosszasabban (és nyugodt körülmények között) beszélgetni vele, megismerni pályáját és a műfajjal kapcsolatos nézeteit. Azóta is árgus szemekkel figyelem, hol és mikor lép fel és minden adandó alkalommal igyekszem ott lenni koncertjein. Most is nagyon megörültem, mikor értesültem arról, hogy a Háló Jazz Klub immáron nyolcadik évadját záró koncertjét ők „celebrálják”, sőt még egy vendégük is lesz.
Ricsi nevezetessége ugyanis még az is, hogy remek latin triójához, ha csak lehetősége van rá, még egy-egy „igazi latin”-t is beszervez. Ilyen volt legutóbb a BJC-ben tavaly november 19-én tartott koncertjén Leandro Saint-Hill Montejo, egy Hamburgban élő kubai szaxofonos vendégjátéka. Őt Ricsi a MOM-ban Omar Sosa koncertjén ismerte meg és pár hónappal később már együtt léptek fel. Hogy mekkora siker volt, arról annak idején mi is beszámoltunk. De most is tartogatott meglepetést Ricsi barátunk: ezúttal az évek óta nálunk élő ismert kubai énekesnő, tánctanár és koreográfus, Lili Garces közreműködését élvezhettük, akinek ugyan el kellett mennie (hiszen a műsor csúszását nem kalkulálhattuk be), de három remek számban megismerhettük csodás művészetét. Az ő produkciója után a Deseő Csabával folytatott pár perces beszélgetésben már most meghívást kapott egy másik alkalomra is.
De kezdjük az elején… Ricsi jelenlegi triójában már évek óta Fonay Tibor a basszer (elektromos bőgőn és olykor basszusgitáron), a kongák, latin dobok és mindenféle ritmusketyerék mestere pedig Czibere József. Utóbbi olyan kimagaslóan sajátította el a latin feelinget, mint Ricsi. Tibor pedig minden „fronton” megállja a helyét: ma a műfaj legfoglalkoztatottabb zenészeinek egyike, aki minden stílusirányzatban otthon van.
A koncert Ricardo „Guaguanco Blues” című számával indult, majd Ricsi a pódiumra hívta a rendkívül csinos Lilit, aki persze, mint minden latin énekes, egyáltalán nem bírta (volna) ki, hogy valami ritmushangszert ne használjon éneklés közben és azon túl is. A tökhéjból készült rovátkolt felületű szerkentyű (güiro) remekül fokozta Józsi kongáinak Afro – Cuban ritmusorgiáit, nem véletlenül bűvölte meg ez a zenei világ az észak – amerikai zenészeket és közönséget egyaránt már a múlt század 20-as éveitől kezdve. Lili „bárónő” előadásában három számot hallhattunk: a „Mulato”-t, a közismert „Besame Mucho”-t (ebben sikerült „megénekeltetni” a közönséget is), és harmadikként azzal a fogas kérdéssel foglalkozott, hogy „mi van a szerelemmel 20 év után”. De erre csak spanyolul kaptunk magyarázatot, így mindenkinek a fantáziájára bízzuk a választ…
Ahhoz, hogy Lilivel is lehessen néhány szót váltania Csabának nem ekkor tartottunk rövid szünetet, hanem a beszélgetést követően, majd Ricsi „kikérdezése” következett, aki szívesen mesélt életéről, pályájáról a lelkes közönségnek. Megtudtuk, hogy először Tito Puente CD-in hallott latin zenét, ami azonnal megbűvölte. Sok gyűrődésben volt része, mert középiskolásként is csak a zene érdekelte, szívesen zongorázott akár napi 10 órát, de ez nem hatotta meg a zord tanerőket, így többször kérték fel újrázásra. Aztán a jazztanszakra sem került be azonnal, mindig kifogásolták a „vendéglátó”-zást, de az eredmény őt igazolta. Hol lehetett volna ezt az autentikus latin zenei tudást felcsipegetni, ha nem a helyszínen, a karibi és a latin-amerikai térségben? Itthon két formációjával lett igazán ismert (mindkettővel született egy-egy lemez is): az általa vezetett Ricardo Salsa Club nevű zenekarral és a Trio Ricardo-val, amelynek korábbi felállásában mások voltak a partnerei. Gondolom az új triótagok miatt lett a mostani név Révész Richárd Latin Trió.
A második szett Beethoven „Patetikus szonátája” 3. tételének latinosított változatával indult, eszméletlen ritmus- és tempóváltásokkal óriási sikert aratva. Ekkora már aktuális volt egy lassú szám is, egy csodaszép Ariel Ramirez ballada következett. „Alfonsina y el mar” (Alfonsina és a tenger) címmel, ami egy költőnő öngyilkosságának balladája (a szó irodalmi értelmében is). Ezt követően Ricsinek a koncerten jelenlévő kisfia kérésére (akinek mamája kolumbiai) eljátszották Ricsi „Escucha Mi Ritmo” (azaz Hallgasd a ritmusom) című számát. Majd egy ú.n. „danzón” – az európai menüett latin változata – következett, mégpedig a leghíresebb kubai zeneszerző Ernesto Lecuona „La Comparsa” c. száma. Minden hangszeres nagyot játszott ebben a terjedelmes darabban, mint kiderült, ezt már záró számnak szánták, hiszen jól elszállt az idő. De egy ráadást mégis kaptunk a kitartó vastaps hatására. Ricsi (aki mindvégig kedvesen és érdekesen konferált, sok információt elárulva az éppen soron következő dalról) elmondta, hogy ezzel a felállású triójával most készült el egy lemez, amin ez a magyar népdal is megtalálható, és felhangzott az „A csitári hegyek alatt…” – ugyancsak „latinosítva”.
Mit mondhatok még? Továbbra is érvényes az, hogy az élő zene varázsát semmi sem helyettesíti, erre mi sem jobb példa, mint a kedd este.
KUBAI NYÁR AZ ŐSZI DUNAPARTON, AVAGY A LEANDRO SAINT-HILL MONTEJO-VAL MEGERŐSÍTETT RÉVÉSZ RICHÁRD LATIN TRIÓ FERGETEGES KONCERTJE A BUDAPEST JAZZ CLUBBAN 2015. NOVEMBER 19-ÉN SZÖVEG:
MÁRTON ATTILA FOTÓK: DESEŐ CSABA
2015 NOVEMBER 20., MÁRTON ATTILA-DESEŐ CSABA
Páratlan zenei élményben volt része a BJC lelkes közönségének tegnap este. Az egyébként nagyon népszerű, és szerencsé(nk)re viszonylag sűrűn koncertező trió ezúttal egy kubai vendégművésszel lépett a pódiumra, ami a részükről korábban is hitelesen előadott karibi muzsikát még inkább autentikussá tette.
Már a nem mindennapi latin név is ismerősnek tűnt számomra, nem is beszélve arról, hogy amikor bejött a színpadra azonnal volt egy „déjá vu” érzésem. Aztán rögtön beigazolódott minden, amikor Révész Richárd elmondta, hogy az Omar Sosa Quarteto Afro-Cubano június elején a MOM-ban adott koncertjén bizony ő volt a fúvós szólista. (Most „beérte” a fuvolával és a szopránszaxofonnal, akkor még az altót is használta.) Nos, akkor született meg az ötlet, hogy jó lenne egy közös fellépés, ami tegnap megvalósult, hozzátéve, hogy reméljük nem utoljára, hiszen Leandro Hamburgban él, ami ugye mégis csak közelebb van, mint Havanna.
Révész Ricsi közhasználatba is került „Ricardo” nevét nemcsak a latin zenében való hihetetlen jártassága és annak abszolút autentikus előadása teszi érthetővé, de a karibi és latin-amerikai térségben eltöltött többéves tapasztalatai is. Egy igen sikeres formáció – a Trio Ricardo és egy másik, a Ricardo Salsa Club egy-egy CD-n is megörökített előadása a bizonyíték minderre. Az már csak a „hab a tortán”, hogy Ricsi ebben a stílusban jobbnál jobb kompozíciókkal is elkápráztatja a latin zene nem kis táborát, amiből tegnap is kaptunk ízelítőt. Személyesen is nagy tisztelője vagyok művészetének, és úgymond „szakmai” kapcsolatunk oda nyúlik vissza, amikor pár éve engem kért fel Pozsár Eszter fuvolista és Ricsi, hogy a kísérőszöveget én írjam duó lemezük, a „Találkozás” számára. Nos, azon is a számok fele Ricsi szerzeménye volt.
A bőgős-basszusgitáros Fonay Tibor az utóbbi évek egyik nagy felfedezettje, rendkívül keresett bass-man, aki számos formációban és stílusirányzatban abszolút otthonosan mozog. Czibere Józsefről is mindez elmondható, az ő elképesztő azonosulásának a latin ritmusvilággal döntő szerepe van abban, hogy ahol ő játszik, ott megvalósul az a hangzás, amiről korábban azt hittük, hogy soha nem fog úgy szólni, mint az „eredeti” latin zene.
Nagy zenei élmény volt a tegnapi koncert. A latin zene egyébként is dallamossága, vérpezsdítő ritmusai, és felszabadult életérzése okán mindenkihez utat talál, ezt mutatja az utóbbi több mint fél évszázad. Már az én zsenge ifjúkoromban is népszerű volt a sok-sok latin művész és sláger Xavier Cugat-tól Perez Prado-ig, a „Besame Mucho”-tól a „Sway”-ig. Sőt, a 30-as évektől, nem kevésbé a filmek hatására még magyar szövegek is születtek és a rock korszak előtt mindenki ezeket fújta. De a strapabíró és fülbemászó latin zene újabb és újabb reneszánszának is tanúi lehettünk a későbbiekben is a bossa nova-tól a salsa-ig, nem is beszélve a jazzben tapasztalható hatalmas befolyásig Gillespie-től Herbie Mann-ig és Chick Corea-ig. De ezt jazzbarátoknak aligha kell bizonygatnom.
Mindenesetre mindig nagy élvezettel hallgatjuk Ricardo Latin Trió-ját, de egy remek kubai fúvóssal (olykor ritmushangszeressel) és utóbb remek énekessel kiegészítve egészen különleges élmény volt. Rövid raszta-frizurája Roy Hargrove néhány évvel ezelőtti fejére emlékeztetett. Remek szopránjátéka a legnagyobbakat idézte, kitűnő fuvolázása pedig – már csak annak okán is, hogy általában, de nálunk meg különösen elhanyagolt hangszer – óriási ovációt váltott ki a hallgatóságból. Ha éppen nem fújt felkapta a tökhéjból készített rovátkolt felületű ritmusketyerét (vagy egy számban egy kolomp-szerű fémeszközt) és azzal erősítette Czibere Józsi (José) ritmusorgiáit. És hogy szólt Ricsi keze alatt a Steinway. A zengzetes, elbűvölően virtuóz, ízig-vérig latin játék egy magyar zenésztől szinte hihetetlen. Tibor többnyire elektromos bőgőjét használta, csak egy-két számban ragadta meg basszusgitárját. Mindkét hangszeren remek kíséretet nyújtott, egy-két fenomenális szólója is volt mind bőgőn, mind basszusgitáron. Czibere Józsi játéka külön fejezet. Nem hiszem, hogy van a hazai mezőnyben ilyen autentikus latin ütős. (Szendi Gábor, you know!) Szemlátomást a kubai vendéget is levette lábáról, mert „José” játékára ő is többször felhívta a nagyérdemű figyelmét. (Józsi hangszer arzenálja jól látszik Csaba fotóin. Hogy négy végtaggal, hogy lehet mindezt működtetni, ez az ő titka.) Egyébként is – kubai lévén – Leandro, ha éppen nem fújt, akkor is izgett-mozgott, tánclépéseket tett, ritmushangszereit nyűtte, de egy pillanatra sem tudott nyugton maradni a lenyűgöző ritmusok alatt, márpedig egy-két balladát leszámítva végig a latin vihar dominált.
Ami a repertoárt illeti, abban több saját szerzemény is helyet kapott Leandro-tól és Ricardo-tól egyaránt. Mindjárt a frenetikus indítás Ricsi „Menu 890” című száma volt az azonos című trió albumról, én legalábbis így vélem. Majd az „Elegáns emberek” következett, ami nem a ruhára, sokkal inkább a sármra célzott, ahogyan ezt (is) a végig nagyon barátian konferáló „leader” elmondta. Érdekes volt a „Claudia” című bolero és két jólismert klasszikus latinosított változata (ezek biztosan Ricsi munkái) Beethoven „Patetikus szonátájának 3. tétele” az első szett közepén, majd Mozart „Török induló”-ja a másodikban. Ugyancsak különleges élmény volt Sonny Rollins „St. Thomas” c. standardje ebben a stílusban. Ernesto Lecuona, az egyik leghíresebb kubai zeneszerző „La Comparsa” című számával indult a második szett, amelyben Ricsi frenetikus zongorajátékában a lehengerlő latin futamok közé – régi jó szokása szerint – olyan dallamtöredékeket is beiktatott, mint a „Tico, Tico”, vagy Bach „D-moll toccata és fúga” indító sorai. A második félidő, ha lehet fokozni, még felszabadultabb volt, Leandro „Mantenme la Marcha” (Keep the groove) című saját számában már énekelt is, ami aztán a már ifjúkoromban is népszerű „El Cumbachero”-ban érte el a csúcsát. Mit mondjak, mint a latinok általában egész kellemes hangja van és meglehetősen jól énekelt. Szopránszólója pedig az egekig fokozta a lelkesedést.
A közönség szűnni nem akaró ünneplése miatt a két főszereplő még előadott egy csodaszép balladát, amit évekkel ezelőtt Ricsi írt kisfiának (és a Trio Ricardo „Menu 890” című lemezén is elhangzik, ezért a pontos spanyol cím) „Para Mi Perrito Lindo (A Mi Hijo AG)”.
Csak remélni tudom, hogy ezzel a szimpatikus fiatalemberrel és remek zenésszel még többször is találkozhatunk majd, Révész Richárd Latin Trio-ját pedig a jövőben is minden adandó alkalommal személyesen is meghallgatom, mert ugyebár „az élőzenét semmi sem helyettesíti”.
Révész Richárd Trió – La Comparsa
„Ricardo’s Way”
Töredelmesen bevallom: a latin-jazz nem tartozik kedvenc stílusaim közé. Nem mondom, hogy nem hallgatok szívesen egy kis Astrud Gilberto-t Stan Getz-ék kíséretével, vagy Chick Corea ezen vonulathoz tartozó felvételeit, de egy-két dal után valahogy geil, szirupos és sok -vagy ahogy az angol mondja-, „busy” számomra a dolog.
Na, ehhez képest most a Révész Richárd Latin Trió új albuma, a „La Comparsa” forog lejátszómban. Régóta ismerem a nagyszerű zongoristát, és tudom, hogy hosszú évek, sőt, már évtizedek óta a latin-jazz avatott képviselője. Többször volt szerencsém élőben hallani Őket a BJC színpadán, ahol mindig teltház előtt mutatták be műsorukat, melyet nagy ováció övezett.
Richárd ezúttal is a megszokott, jól bevált ritmusszekciójával vonult stúdióba, tehát Fonay Tibor bőgős-bassusgitárossal és Czibere József dobos-ütőhangszeressel, és rögzítettek hét számot.
Két Révész kompozíció mellett („Guaguanco Blues”, „Tenjo”), Ernesto Lecuona munkája, a címadó „La Comparsa” és Ariel Ramirez dala, az „Alfonsina y el Mar” csendül fel, de élvezhetjük Sonny Rollins klasszikusát, a „St. Thomas”-t, az egyik legnépszerűbb jazz standard-et, az „On the Green Dolphin Street”-et, és meglepetésként a gyönyörű magyar népdal, az „A csitári hegyek alatt” is belekerült a jóféle „menübe”. Ez utóbbi is természetesen „latinosítva”.
A lemez minden percében azt éreztem, bizony óriási munka van abban, hogy ilyen profin szólalnak meg a számok. A három kiváló muzsikus töviről-hegyire ismeri a stílus sajátosságait, „törvényeit”, és játszi könnyedséggel interpretálják a szerzeményeket. Pedig nincsen könnyű dolguk, hiszen a latin zene életigenlő, pozitív hangulatának megteremtéséhez bizony komoly technikai képességekre van szüksége minden muzsikusnak, bármely hangszeren is próbálja ezt.
Ricsi zongorázása mintapéldája annak, hogyan kell latint játszani. A ritmizálás, harmonizálás, billentés, mind-mind azt bizonyítja, hogy teljes mértékben bőre alá és szívébe-lelkébe költözött Amerika középső és déli fele. Nem mellesleg, jól is áll Neki! Érdekes, hogy a vonulathoz tartozik a némileg McCoy Tyner-re hajazó „touch” és figurák használata, amelyet szintén perfektül mutat be Révész. Ráadásul mindezt megfűszerezi saját, jól felismerhető jegyeivel; így válik teljessé a „Révész Univerzum”!
Abszolút szívesen, jól eső érzéssel hallgattam végig az albumot! Nem jelentkeztek a „most már nagyon sok ez nekem!” effektus tünetei, mert Richárdék olyan változatosan, ízlésesen válogatták össze a repertoárt, hogy nem kell feltétlenül latin „fan”-nek lenni ahhoz, hogy élvezzük a „La Comparsa”-t. Tegyenek így Önök is; hiszen a tavaszi-nyári „feeling”-hez mi illene jobban, mint egy ilyen jellegű, világszínvonalú zenei anyag!
Révész Richárd Latin Trió: La Comparsa
1. Guaguanco Blues
2. La Comparsa
3. Tenjo
4. On the Green Dolphin Street
5. St. Thomas
6. Alfonsina y el Mar
7. A csitári hegyek alatt
Révész Richárd – zongora
Fonay Tibor – bőgő, basszusgitár
Czibere József – dob, ütőhangszerek
Találkozás és búcsúzás, avagy a Pozsár Eszter-Révész Richárd duó lemezbemutató koncertje a Budapest Jazz Clubban 2013. április 3-án
2013 ÁPRILIS 04., MÁRTON ATTILA
Erről a koncertről már jóval a BJC március-áprilisi műsorfüzetének megjelenése előtt értesülhettem a két művésztől, akik egy rövidebb „elő lemezbemutatót” adtak február elején a Horánszky utcai Párbeszéd Házában, ami egy képzőművészeti kiállítás megnyitójával volt összekötve. És mivel a szóban forgó Találkozás c. lemezük kísérő szövegének megírásával engem tiszteltek meg annak idején, így már akkor este beírtam előjegyzési naptáromba ezt a jeles napot.
Pozsár Eszter már vagy 20 éve van jelen a hazai zenei életben. Jómagam 1999-ben találkoztam először a nevével és Városi mesék c. CD-jével. Aztán az új évezred legelején Bosi (Bosnyák Ilona koncertszervező) hívott meg Eszter CoolActive nevű együttesének egyik koncertjére a Matáv Zeneházba. Már az is meglepő volt, hogy egy – elsődlegesen instrumentális – zenekarnak női vezetője legyen. Ez – valljuk be – sehol a világon nem általános, nálunk meg különösen nem az. Nagyon tetszett a zenéjük, amely részben standard-ekből, részben saját szerzeményekből tevődött össze és olyan vezető jazzmuzsikusok játszottak benne, mint Elek Pista, Zsömi Zsemlye Sándor, Urbán Orsi, aki nemcsak énekelt, hanem baritonszaxofonon is játszott (és milyen jól), Nagy Jancsi, Frey Gyuri és Szendőfi Péter. Eszter alt- és szopránszaxofonon, valamint fuvolán játszott. Archívumomban „áskálódva” rátaláltam egy olyan szórólapra is, miszerint ez az együttes 2002. július 23-án (ami mellesleg a születésnapom) fellépett a pesti Vérmegyeháza díszudvarán. Sajnos „hivatalos” lemezük sohasem készült, de én – a barátaim jóvoltából – a későbbi rádióadásból kifogástalan CD-vel rendelkezem. Ekkoriban volt vendégem a két ifjú hölgy (Eszter és Orsi) a Fiksz (így írták) rádió két órás egyenes adásában is. Aztán Eszter néhány évig mamaszerepben improvizált és 2007-ben tűnt fel ismét Trans-Formation nevű kvartettjével, amelyben Eichinger Tibor gitározott (tegnap este is ott volt a koncerten, igaz csak nézőként), a hű barát Frey Gyuri vitte a basszus szólamot és Mogyoró Kornél kezelte a mindenféle ritmus ketyeréket. Az együttesnek két lemeze is megjelent, az első „Az egér mosolya” címmel kizárólag Eichinger Tibi kompozícióival, a második a „Véda kertje” már fele-fele arányban Eszter és Tibi szerzeményeivel. Az biztos, hogy 2007. április 14-én a Bartók Rádió Klasszikus és Jazz c. egyenes adásában a 6. stúdióban mutatta be az együttes a lemezt, viszont az első blokkban Eszter megmutatta a klasszikus zene iránti hihetetlen affinitását és professzionális felkészültségét – éppen fuvolán, ami meglehetősen mostohagyermek (a jazzben általában is, a hazai színtéren meg pláne). Az év július 31-én aztán a Sambosi fesztiválon is bemutatták a lemezt. Két évvel később született a Véda kertje c. album (Véda – Eszter kislánya), amelyben különösen megnyilvánul Eszter vonzódása a klasszikusok mellett az indiai zenei világhoz is. Zenepedagógusi munkája mellett a sokoldalú Eszter kiváló idegenvezető is, alighanem a legjobb ismerője kis hazánknak a jazzmuzsikusok között.
Ricardo-ról, azaz Révész Richárdról (akinek éppen névnapja volt tegnap) sokkal kevesebbet tudtam és őt éppen a duó lemez kapcsán ismertem meg személyesen, bár latin Salsa zenekaráról és triójáról is tudtam. Ő kiváló ismerője és művelője a latin világ muzsikájának, amely szinte hihetetlen egy magyar zenész esetében. Tény, hogy éveket töltött a Karibi térségben és Latin Amerikában, ahová családi kapcsolatok is kötik. Herbie Mann mesélte nekem, hogy Zoller Attila volt az egyetlen olyan nem brazil gitáros, aki azt a játékmódot maradéktalanul képes volt elsajátítani. Nos, akkor Ricsi a második, igaz ő zongorán és zenészeinek erre a művészetre való ráhangolásával. Mindkét lemeze, legalábbis amelyek nekem megvannak, a Trio Ricardo Menu 890 és a Ricardo Salsa Club Eschuca Mi Ritmo c. albuma a latin zene olyan autentikus megszólaltatása, ami a latin világon kívül igazán ritkaságszámba megy.
Nos, a tegnap esti koncert kicsit a Trio of OZ csütörtöki fellépésének árnyékában történt, legalábbis olyan vonatkozásban, hogy a termet már sűrű széksorokkal töltötték be, hogy 180-200 ember beférhessen. Ettől függetlenül igazán nem látszott csalódottnak a szép számban megjelent közönség, amelynek kiemelkedő artisztikus zenei élményben volt része és ezt lelkes tapssal és ünnepléssel fejezte ki. Az egészen családias légkör kialakulásában annak is nagy szerepe volt, hogy Eszter, mint mindig, ezúttal is sok mindent elárult a dalok születésének körülményeiről, egyébként is kedves közvetlenséggel konferálta és kommentálta a számokat. Érdekes volt számomra, hogy kevés kivétellel csaknem abban a sorrendben mutatták be az egyes dalokat, ahogyan azok a lemezen követik egymást. Elsőként Ricsinek egy jellegzetes latin szerzeménye a Todo Parece Lejos (Minden olyan távolinak tűnik) hangzott el, amit „házi használatban” csak Lajosként emlegetnek. Bár minden koncert elején mind az előadóknak, mind a közönségnek kell egy kis idő ahhoz, hogy feloldódjanak, de ez itt szinte azonnal bekövetkezett, hallva Eszter szépséges fuvola soundját és Ricsi zengzetes – olykor Michel Camilo-ra emlékeztető – zongorajátékát. Ezt követte Eszter Utazz velem! c. száma, ami talán a fuvolista másik hívatására céloz. Az óra tánc c. dalról aztán ki is derült, hogy Eszternek egy – a strasbourgi dómban tett – látogatása ihlette, ahol egy csodálatos középkori óra található. A keringő és a tangó ötvözete után ismét a latin világba utaztunk, mégpedig Kubába. Tudni kell, hogy – már csak a hatalmas földrajzi kiterjedés miatt is – a latin zene egyáltalán nem egysíkú, minden országnak, sőt azokon belül minden régiónak meglehetősen egyedi zenei világa alakult ki, amelyek csak a kommunikáció fejlődésével, viszonylag későn hatottak egymásra. Nos, ezúttal tehát a kubai zenét képviselte Ricsi Danzón c. száma, amivel kapcsolatosan a jellegzetes habanéra (ez a kubai főváros nevét rejti) ritmust gyorsan megtanította a nézőkkel, előtte pedig röviden elmagyarázta a 18. század végén a spanyol és általában az európai zene (pl. a menüett) befolyását a spanyol kolóniák zenéjére és szóba került a nagy kubai zeneszerző Ernesto Lecuona is (Siboney, A szellő és én, stb.). A Danzón-ban aztán igazán nagyot domborított Ricsi, úgy szólt a Steinway a kezei alatt, mint egy fúvósokkal teli kubai zenekar. A Zapateo c. szám érdekessége, hogy ilyen szó nincs is a spanyolban. Ennek az a története, hogy amikor Ricsi ezt a számot komponálta egy digitális „néma” hangszeren, amelynek hangját fülhallgatóban hallja a zenész, Ricsi kolumbiai származású felesége mindössze a flamenco táncosok cipőjének kopogására emlékeztető zajt hallott. És mivel a cipő a spanyolban „zapatos”, így lett a szám címe Zapateo.
A szünet után Eszter Elengedtelek c. száma indította a műsort. Mint elmondta, ezt a dalt még az előző együttese a Trans-Formation számára írta, de erre a lemezre került, így a cím is találó, hiszen el kellett engednie a korábbi „stábot”. Az ezt követő számot Ricsi voltaképpen a duó tiszteletére komponálta, hiszen a címe is Flauta y Piano, azaz Fuvola és zongora. Ebben a számban aztán minden szépségét felmutatta a két művész az igazán artisztikus duó játéknak, zenei adottságaikat és improvizációs képességüket, klasszikus zenei jártasságukat és jazz ismereteiket, technikai felkészültségüket és játékos természetüket. Mint Eszter elmondta, a (zenei) feladatok megoldásában nem pesszimista módon a problémát, hanem optimistaként a lehetőséget kell megtalálni. Nekem hallatlanul tetszett (nemcsak ebben a számban), amikor a zongora monoton latin dallamtöredékére, mint alapra építette fel improvizációit a fuvolista. Persze, amikor a zongora szólója következett, akkor ő is megmutatta improvizációs tudását. Ezután a mindeddig egy széken pihenő hatalmas méretű és elbűvölő hangú altfuvola is szerepet kapott egy szám erejéig. Ez pedig Eszter Altató Védának c. kompozíciója volt, amelyet kislányának írt. Gyönyörű – kíséret nélküli – kerek egészet képviselő fuvola intro hangzott el, majd bekapcsolódott a zongora is. Megtudtuk, hogy a most kilenc éves Véda ezideig nem szerette a mamát színpadon látni, de a pomázi hasonló lemezbemutató óta már kezd megbarátkozni a zenével. A következő számot (Blues for Emil) egy kedves jelenlévő barátnak dedikálta Eszter, aki producerként sokat segítette pályáján, a lemezkiadások terén stb. Az Álmodozás c. Ricsi szerzemény a lemezen is az utolsó track, itt azért nem volt az, mert még egy „kakukktojást” is megígértek, már a koncert legelején. Előbbi egy gyönyörű romantikus darab volt, utóbbi pedig egy vérpezsdítő Lecuona dal, amely nincs a bemutatott Találkozás c. lemezen, hiszen ott minden kompozíciót a két művész valamelyike jegyez. Egész pontosan fifty-fifty, azaz a tízből ötöt Eszter és ugyancsak ötöt Ricsi. Ami igazán elszomorító volt, az a bejelentés, hogy kétévi fennállás után ez a formáció megszűnik, de a legnagyobb barátsággal válnak el útjaik. Külön megkértek, hogy emlékül néhány képet a klub előterében készítsek róluk, ezek egyikét olvasóimmal is megosztom. Még jó, hogy ezt a gyönyörű muzsikát egy remek lemezalbum megőrzi. Szóval a tegnap este egy fejezet lezárása is volt egyben. Kár érte, de olvasóink megnyugtatására, mindkét művész a zenei pályán marad.
Urbán Orsi-Révész Richárd Duó: I Know You Love Me
2017 OKTÓBER 24., GÁSPÁR KÁROLY
Urbán Orsi-Révész Richárd – I Know You Love Me (Magánkiadás)
„Fogd meg a kezem!”
A duózás művészete a muzsika egyik legnehezebb terepe. Természetesen nem kivétel ez alól a jazz sem. Elkerülhetetlen, hogy a darabokban a szünetek, levegővételek időtartama alatt valóban csend legyen, mivel nem tölti ki ezeket a zenei „pause”-kat valamely kísérő instrumentum hangja.
Nos, nemrégiben erre az akadályokkal teli, de mégis gyönyörű terepre merészkedett a hazai jazz élet két kiválósága, Urbán Orsi énekes és Révész Richárd zongorista. Stúdióba vonultak, és elkészítették az „I Know You Love Me” című albumot, mely a közelmúltban látott napvilágot.
A korongon 11 dalt hallhatunk. A repertoár a jó értelemben vett eklektika jegyében lett összeválogatva, hiszen soul és pop slágerek, klaszikus jazz standard-ek és latin kompozíciók csendülnek fel. Van itt -a címadó- Rachelle Ferrell sláger, az „I Know You Love Me”, Stevie Wonder kincsestárából az „I Can’t Help It”, és az Aretha Franklin előadásában halhatatlanná vált „(You Make Me Feel) Like a Natural Woman”. „Sztenderd-ügyileg” a „The Masquerade Is Over” (Herbert Magidson-Allie Wrubel), a „Harlem Nocturne” (Earle Hagen-Dick Rodgers), és Chick Corea zseniális kompozíciója, a „Spain” került rögzítésre.
Persze Révész Richárd nagy szerelme, a latin muzsika sem maradhatott ki a menüsorból, így került „képbe” -többek között- a temperamentumos „O samba e o tango” (Amado Régis-Arthur Régis), és az „O ella o yo” (Juan Carlos Calderón), de a fent említett „Spain”, ebbe a „csapatba” szintén besorolható.
Urbán Orsi minden dal kapcsán bizonyítja, hogy stílusosan, ízlésesen, nagy szívvel-lélekkel énekel. Kristálytiszta, ugyanakkor a megfelelő helyeken karcos, „dögös” hangja, frazírozása igazi „libabőr élmény”! Ha mentor vónék a mostanság zajló tehetségkutatóban (sic!), gondolkodás nélkül mondanám.
– Jössz velem az élő show-ba!
Az elsősorban a latin-jazz nagymestereként ismert Révész Richárd -újra!- megmutatta, hogy bizony más területeken is a „supreme” kategóriát képviseli! Itt a jó példa, hogy senkit ne skatulyázzunk be, adjuk meg az esélyt a művészeknek, hogy több irányzatban felvillanthassák tudásukat! Persze vannak olyanok, akik egy „stílben” sem jók, csak az önmenedzselésben tehetségesek; na velük kellene már végre közölni, hogy annyi más szép szakma van még… Persze e helyett nagy gázsikért koncerteznek. Hogy is van ez?!
Két kiváló vendégművész játékát élvezhetjük a CD-n, ugyanis Wolf Kati énekel és Czibere József ütőhangszerezik! Telitalálat volt szerepeltetésük; szerényen, nagy alázattal, és magas szinten emelik az album -egyébként is- magas színvonalát.
Orsinak és Ricsinek sikerült olyan lemezt készíteniük, mely a „feketeöves” jazz rajongók igényeit maximális kielégítik, de a még „szűzek” számára is könnyen befogadható, szerethető!
Barátként, jó kollégaként „egymás kezét fogva” született meg az „I Know You Love Me”, két nagyszerű, őszinte muzsikus vallomásaként. Én nyújtom Feléjük a kezem, tegyék ezt Önök is; megéri!
Záróakkord
2016 AUGUSZTUS 08., HORVÁTH LÁSZLÓ
Megtartották a 2. Debreceni Bor- és Jazznapok záróünnepségét, a vasárnap esti programban mindhárom színpadon egy-egy fellépő várta szeretettel a továbbra is lelkes közönséget, természetesen időben egymás után, hogy aki szeretné, mindhármat (majdnem) végig tudja hallgatni. Most azért más volt a helyzet, mint az elmúlt két-három napban, ugyanis így, hogy továbbra is mindenkinek a saját színpada jutott, tulajdonképpen csak egyetlen zenekarról kell tudósítani. De a zárónap azért többről szól, mint csupán egy-egy koncert. Itt most valami véget ért, és kötelességemnek érzem reflektálni az elmúlt négy napra.
A Játszótér fantázianevű színpadon a Révész Richárd Latin Trió zárta a fellépők fantasztikus névsorát, és még ebbe a kissé hűvös búcsúnapba is próbáltak egy kis vidámságot, táncolós zenét, és igazi mediterrán hangulatot csempészni. A latin zene sajátos műfaj, az ember vagy fel tudja venni a hangulatát, és akkor szereti, vagy nem, és akkor már a második szám közepétől unja. Azt hiszem, ez személyiség függő elsősorban. Én a dallamvilág mellett főleg inkább a ritmikáját szeretem ennek a muzsikának. Az éles és nyújtott ritmusok, valamint az egymástól jól elválasztott, markáns dinamikával megszólaltatott hangok és akkordok, és a „kalapács-szerű” zongorajáték számomra kellőképpen érdekes. Egy darabig. Aztán ha megfelelő dallamvilág, technikai virtuozitás, komplexebb stiláris megoldások nem társulnak mellé, akkor egy idő után azért én is el tudom veszíteni az érdeklődést, csak a ritmus, valamint a tempós, vidám dalok önmagában nem tudnak lekötni egy teljes koncerten át. Épp ezért szerencsés választás a jazz műfajába ültetni ezt a latin hangzást, és mellétenni azt a zenei tudást és improvizációs készséget, ami máris sokkal szebbé varázsolja az egészet. Na, pontosan ezt csinálták mesterien a színpadon. Maguk a szerzemények is (hál’ istennek) viszonylag változatosak voltak, nem csak saját stílusukon belülről merítettek inspirációt, hanem más, rokon műfajokból is emeltek át, és ültettek bele saját hangzásvilágukba. Így történhetett például, amin már előre mosolyogtam, hogy Richárd az egyik szám előtt mondta, hogy szívesen dolgoznak át klasszikus zenei darabokat is, kicsit latinosabb hangzásúra. Na, gondoltam, ha már ennyire belejöttem a komolyzene és a jazz házasságának interpretációjába, íme, itt egy újabb remek példa, aminek örülhetek. Ők Beethoven c-moll „Patetikus szonátáját” találták meg maguknak, és szó, ami szó, szépen meg is csinálták, a közönség ugyanúgy lelkesedett érte, mint jómagam. De volt mellette pl. egy Tito Puente szám, az „Oye Como Va”, amit megmondom őszintén, én is Carlos Santana feldolgozásában ismerek, és szeretek. Volt egy gyönyörű saját szerzemény, egy ballada, amit Richárd a kisfiának írt (számomra az est egyik kakukktojása, egyben csúcspontja volt). Valamint, miután engedélyeztek még egy ráadás számot a közönség hathatós nyomásának köszönhetően, egy szép magyar népdal, az „A Csitári hegyek alatt” is átdolgozásra került. Egytől egyig jól megcsinálták, szép hangszereléssel, jó váltásokkal, szólókkal, vagyis elejétől a végéig nagyon rendben volt minden.
A triót én először hallottam élőben, Révész Richárd fantasztikus zongorajátékához eddig nem volt szerencsém, de most teljesen ámulatba ejtett. Fonay Tibor, aki a basszust szolgáltatta ezen az estén (basszusgitáron és elektromos bőgőn egyaránt), éppen tegnap lépett fel a Syrius Legacy tagjaként, de előtte is láttam már többször is, nagyon tehetséges ifjú zenészről van szó. Czibere József nevével ütőhangszeresek közül csak az nem találkozott, aki csukott szemmel és füllel jár-kel az ütősök világában. A helyi kötődésű (Hajdúböszörményben született) zenész nagy népszerűségnek örvend országszerte, és nem csak a dobosok és ütőhangszeresek körében. Amatőr zenészek között, könnyűzenei műfajokban a rossz nyelvek szerint az ütőhangszeres olyan haver, akit be akarnak venni a zenekarba, de nem tud semmilyen hangszeren játszani, ezért aztán odaadnak neki rossz esetben egy triangulumot és egy tamburint, jó esetben egy kongát, hogy nesze, paskoljad ritmusra. (Na jó, bevallom őszintén, ez a rossz nyelv én vagyok, még régen egy nagyon gyenge amatőr zenekar még gyengébb ütőhangszerese kapcsán jutott eszembe a gondolat.) Természetesen itt szó sincs ilyesmiről, Józsi a bonyolultabb ritmusképleteket is könnyedén hozza, és a rendelkezésre álló eszközök segítségével hangulatos és változatos kísérettel állt elő az egész koncert folyamán, illetve többször ütős szólókat is hallhattunk tőle. Tehetségét már többen is felfedezték az országban, a Balázs Elemér Group mellett pl. a Tátrai Trendnek is oszlopos tagja, ahol szintén hasonló stílusban zenélnek, és akiket szintén nagyon szeretek.
Mivel az első koncertről sajnos lemaradtam (ezáltal be kell érjem Németh Márta írásával), nem engedhettem meg magamnak, hogy ne hallgassam meg a Fórum színpadon Gyárfás István, azaz „Gyafi” vendégszereplését a Debrecen Dixieland Jazz Band koncertjén. Nagyon jó hangulat volt, igazi örömzene a javából, méltó lezárása ennek a remek négy napnak. De erről pedig majd a Szabó fivérek beszámolója lesz igazán érdekes és sokatmondó, szóval ajánlom mindenki figyelmébe.
Végül ez a nap is eljött, egy újabb évre elbúcsúzunk a Debreceni Bor- és Jazznapoktól. Akik azért olvasgatják a beszámolóimat, mert közelről ismernek, és rájuk parancsolok, hogy olvassák el, azok tudják, hogy kissé érzelgős fajta vagyok, ilyenkor egy picit megszakad a szívem, hogy itt kell hagyni a Nagyerdőt a Békás-tóval, a színpadokkal és zenészekkel, a borászokkal, a részegen táncoló helyi őslakosokkal, minden jóval-rosszal együtt. De idén is nagyon sok szép emlékkel gazdagodtunk, személy szerint sok újdonságot fedeztem fel, új zenészeket és zenekarokat ismertem meg, és persze Magyarország borkultúrája iránt is nyitottabb lettem az eddigieknél. A szervezők nagyon jól látták meg, mint amit már mások is sokan, hogy a bor és a jazz, az igényesség és a magas kultúra jegyében milyen jól összefonódik, és viszonylag közös, remélhetőleg egyre nagyobb célközönséghez lehet eljuttatni. Mivel én Veszprémből, a Balaton mellől származom, emellett eltöltöttem 1-2 évet Pécs és Szekszárd környékén is, találkoztam már rengeteg borfesztivállal (pl. otthon július elején volt a Rozé, Rizling és Jazz Napok, ami évek óta szintén nagy kedvencem). Ráadásul a jazzt is nagyon szeretem, jazzfesztiválon is sokszor fordultam már meg, de ezalatt a két év alatt a debreceni nagyon közel nőtt a szívemhez. Gyönyörű a környezet, kedvesek az emberek, jók a borok, jó zene szól, nekem ennél több aligha kell. Mivel itt a zene valóban sokkal inkább a szó szoros értelmében vett jazz (szembeállítva pl. a RRJ kicsit populárisabb felhozatalával), ezért most már az otthoni mellett ez lett a másik kedvencem. Biztos vagyok benne, hogy ha jövőre is lesz szerencsém részt venni, akár a JazzMa.hu küldöttjeként, akár civilben, tovább fog erősödni ez az érzés. Debrecen, viszlát egy év múlva! Hiányozni fogsz…